Visszakaptam Elenát. Örülnöm kellett volna, de valahogy folyton az elmémbe furakodott az a tény, miszerint amíg távol voltam, Stefan és ő csókolóztak. Tudjátok, amikor két száj összeér és cupp-cupp... Egyszerűen nem értem, hogy történt meg. Elena még érezne valamit az öcsém iránt? Még ha csak halvány is ez az érzés, úgy tűnik, a felszínre akar törni. Persze, Stefannak ott van Caroline, de mégis megtörtént ez a csók! Nem fér a fejembe.
Elena felhozta a témát, én eleinte némán bámultam rá, amolyan: "Mihez kezdjek ezzel az infóval, Elena?" nézéssel. Tényleg, mit? Végül is hangot adtam az érzéseimnek. Megkérdeztem, hogy milyen volt a csók, jobb volt-e, mint velem. Belebizsergett-e úgy minden porcikája, mint amikor én csókolom. Aztán inkább ennyiben hagytam, mielőtt még jobban felhúzom magam. Nem is Elenára haragudtam igazán, hanem az öcsémre. Azt hittem, már rég lezártuk ezt az "Elena kié" dolgot. Stefan amúgy lelépett. Szerintem érezte, hogy felnyársalnám a tekintetemmel a csókért. Habár hálásnak kéne lennem, hisz ő mentett meg a tényleges haláltól. De a rohadt életbe. Nem megy. Nem vagyok hálás, mikor tudom, hogy megtörtént ez a csók.
Elena elém lépett és azt mondta, szeret. Elmerültem néhány pillanatra a tekintetébe. Őszinte volt. Válaszoltam, hogy én is szeretem. (Számomra ő... egyet jelent az élettel.) Megcsókoltam és magamhoz szorítottam. Ő az enyém. Elena csakis hozzám tartozik. Hosszan, szenvedéllyel csókoltam, majd a karjaimba véve az ágyra döntöttem, én meg fölé magasodtam. Letekintettem rá, gyönyörködtem benne. Magamban reméltem, hogy ez, ami kettőnk közt van, tényleg örökre szól. Ahogy azt megígértük egymásnak a szakadó esőben. Hamar megszabadultam a szakadt ingemtől, majd a nadrágtól és őt is vetkőztettem közben. Minél hamarabb eggyé akartam vele válni. Érezni a teste forróságát, hallani a sóhajait, a hangját...  érezni, ahogy egyszerre lélegzünk és egyszerre mozdulunk. Leírhatatlan érzés.