Elenának volt egy terve, ami több sebből is vérzett. Ha úgy döntöttem volna, hogy belemegyek, azzal csak még jobban magamra haragítom azt a szirént - akit amúgy tényleg a Pokolra kívánok. A terv annyiból állt, hogy amikor Sybil belép az ajtón, én odasuhanok és kitépem a szívét. De könyörgöm, ő egy olyan lény, aki jelenleg alkuban van magával az Ördöggel! Az, hogy kitépem a szívét, semmit nem oldott volna meg.
Stefan, mintha érezte volna, hogy nem bízhatnak bennem, mégsem tett semmit. Figyeltem, ahogy Elena idegesen fel-alá járkál, de én csak az utolsó pohár bourbont iszogattam, szabad vámpírként. Aztán megjelent Sybil, én pedig... nem követtem Elena utasításait. A kérdő tekintetére csak a számat húztam és elsuttogtam, hogy "Sajnálom, Elena."
Sybilhez léptem, hogy végül a szolgálatába álljak. Elena amúgy is jobbat érdemel egy magamfajta, gyilkos vámpírnál. Éreztem, ahogy a szirén bejut a fejembe és teljesen a szolgájává válok. Ura voltam magamnak, de tudtam, ha akár csak egyszer is megpróbálom a saját utam járni, Sybil majd tesz róla, hogy visszatérítsen a "helyes" útra.
Láttam, ahogy Elena összeomlik. Nem mondom, hogy nem szakadt meg a szívem érte, mert soha nem akartam így látni őt, pedig ó, mennyit szenvedett már! Nagy részben miattam. Miattam és amiatt az élet miatt, amit azóta él, hogy Stefan és én Mystic Fallsba jöttünk.
Sybil engedélyezett még egy éjszakát nekem és Elenának, mielőtt el kell mennem vele. Nem tudom, mit kellett volna éreznem ezzel kapcsolatban. Örömöt? Fájdalmat? Vagy egyszerre a kettőt? Elena mellé guggoltam és magamhoz szorítottam. Próbáltam megnyugtatni mindkettőnket, de ő csak zokogott és nem bírta azt a fájdalmat, amit miattam érzett. Stefan odalépett mellénk. "Én tudok segíteni." mondta. Felnéztem rá kérdőn, hogy mégis hogyan? Arra kérte Elenát, hogy kapcsolja ki. A fejemet ráztam, de már késő volt, Elena megfogadta Stefan tanácsát. Lassan elszakadtam tőle és ott ült előttem kikapcsolt emberséggel, érzelemmentes tekintettel. Már nem láttam fájdalmat, de örömöt sem azon az édes arcán, mellyel minden reggel rám mosolygott. Fájt. Viszont azt reméltem, ha elmegyek, akkor talál valamit, aminek újra tud örülni és ami feléleszti benne azt a rengeteg érzést, ami ott lapul most is benne. Szerettem volna hinni ebben.